ennyi amit most nyújtani tudok

forró fülledt este volt mikor V. bent ült a szobájában, dalolászva az ágyán. felhőtlen jókedv lett úrrá rajta. az élet gondtalan, közelednek a gondtalan nyári éjszakák.épp a kedvenc számát énekelte mikor édesapja berontott a szobába becsukta az ajtót, leült vele szembe, és gátlástalanul el kezdte ontani a 'mocskot'.a lány hallgatta, hallgatta. apja egyszer csak könnyei közül felháborodottan rótta fel V-nek, hogy ő ugyan miért nem sír?, neki miért nem fáj?, miért nem érdekli?.V csak állt és nézett,valami választ keresett de csak annyi csúszott ki a száján-'nem tudom'. apja száját csalódott sóhaj hagyta el majd ezek a szavak-'egyedül maradtam'. V-ből kitört a sírás, eddig képes volt tartani magát, de ezután a mondat után olyan végtelen haragot érzett,amit másképp nem tudott kifejezni. próbálta meggyőzni apját,hogy ő ott van neki.de ő csak azért is hajtogatta,hogy egyedül van, senkit se érdekli hogy mi van vele. V leült az ágya szélére,könnyei önkényesen potyogtak a padlóra. apja szabadkozni kezdett, hogy ő nem akarta megsiratni és nem akarta hogy rosszul érezze magát. V anyja benyitott. síró lányát látva, teljes hideg vérrel kezdte ostorozni V apját. mire a lány apja felállt és az anya elé állt. csak veszekedtek és veszekedtek. V az ágyon ülve tördelte a kezét, próbálta elfojtani a sírást, de nem ment. a dühtől görcsben állt mindene, és legszivesebben rájuk kiabált volna,hogy 'elég!'. de ő csak ült és nézte a padlót, miközben mint valami eszement dőlöngélt előre-hátra, a szemei könnybe lábadva , vörösen merengtek a semmibe, és csak egy dolog járt a fejébe-'LEGYEN MÁR VÉGE!'